Csendben maradni a zajban – empátia és önismeret egy feszültebb társadalmi térben

Nem tudom, te hogy vagy vele, de vannak időszakok, amikor minden sokkal, de sokkal felfokozottab, és ez a kollektív térben láthatatlanul zajló folyamat igen erőteljesen tud hatni egyénileg is.

Én ezt most nagyon tapasztalom. És tudom, hogy nem átlagos időket élünk. Tudom, hogy történelmi történések zajlanak már régóta, aminek az egyik csúcspontját épp a hétvégén éltük meg.

Emellett én mégis azt is érzem magamban, hogy nagyon nehezemre esik a fókuszt a saját dolgaimon is megtartani. Egyszercsak azt vettem észre magamon, hogy túlságosan beránt és szétszed minden egyes nap. És nem a legjobb értelemben.

Egyrészt van egy megkönnyebbülés és felszabadultság érzetem. Másrészt viszont nehezebb koncentrálnom, és sokkal gyorsabban elindul velem az érzelmi hullámvasút. Ha nem figyelek.

Épp ezért kicsit összeszedtem magamnak, és talán neked is ihleted adhat, hogy szerintem mi is zajlik éppen bennem.

A kiindulópont az, hogy ha te is érzékenyebb, empatikusabb vagy az átlagnál, akkor mindazt, ami a láthatatlan térben történik, nemcsak megérted, hanem sokszor jóval erősebben érzed is. Mondhatnám, hogy erősebben átérzed, mint szeretnéd, ráadásul legtöbbször nincs is tudomásod róla.

És itt kezdődik az a finom, de nagyon fontos kérdés: hogyan lehet egyszerre jelen lenni most a mindennapokban, és közben nem elveszni benne?

Ne keverd össze a szinteket

Az egyik legfontosabb különbségtétel, amit érdemes megtanulni, az a belső és a külső világ szétválasztása. A társadalmi történések, a politikai zaj, a közéleti feszültségek mind külső valóságok. Hatnak ránk, ez természetes. De az, ahogyan ezek bennünk megjelennek –  eufória, türelmetlenség, szorongás, düh,  tehetetlenség vagy éppen cselekvési kényszer, vagy  akár a túlzott bevonódás – ezek már mind a belső terünk részei.

Amikor ez a két szint összemosódik bennünk, könnyen túlterheltté válunk. Ilyenkor már nemcsak reagálunk a világra, hanem magára is vesszük annak súlyát.

Az önismeret belső munka. A társadalmi/politikai helyzet külső valóság. Kapcsolódnak, de nem ugyanazok.

Egy hasznos kérdés, amely segít nem elveszni a kollektív zajban:

„Ez, amit érzek, az az én történetem, vagy a környezet felerősítése?”

Ne nevezd automatikusan „rendszerváltásnak” a belső élményt

Talán te is hajlamos vagy most nagyon erős narratívákban gondolkodni. „Történelmi fordulópont”, „rendszerváltás”, „minden megváltozik”. Amikor ilyern színezetben gondolkodsz és fejezed ki magad, ezek nemcsak leíróak, arra ami valóban történik éppen, hanem érzelmileg is rendkívül telítettek.

Mélyen empatikus, érzékeny emberként a reakcióid is ennek megfelelően erőteljesek. Vagyis nemcsak megérted azt, ami van, hanem teljesen át is éled őket. Vagyis hajlamos vagy mindezt túlzottan internalizálni, és ettől még nagyobb szorongást élhetsz meg.

De nem minden feszültség igényel ilyen súlyos értelmezést.

Néha az is elég, ha átkeretezed például arra, hogy egy bizonytalanabb, „zajosabb”, izgalmasabb időszakban élünk. Ez szerintem nem bagatellizálás – sokkal inkább egy olyan keret számodra, ami kezelhetőbb, és nem növeli tovább a belső nyomást.

Az empátia nem azt jelenti, hogy mindent be kell engedned

Ez egy kulcspont. Az empátia önmagában nem probléma. Sőt, érték. De határok nélkül könnyen túlcsordul.

Az a képesség, hogy rá tudunk hangolódni másokra, egy ponton túl azt is jelentheti, hogy túl sok mindent engedünk be. Híreket, véleményeket, indulatokat, félelmeket.

És ha nincs tudatos szűrés, ezek összeadódnak.

Az idegrendszer nem arra lett kitalálva, hogy folyamatos készenlétben legyen.

Márpedig a mai információs környezet pontosan ezt csinálja: fenntartja a figyelmet, sokszor feszültségen keresztül. Ha ezt nem korlátozzuk, akkor nem csoda, ha kimerültnek, túlterheltnek vagy szorongónak érezzük magunkat.

Egy egészséges működés inkább így néz ki:

• szűröd az információt
• adagolod az érzelmi bevonódást
• időről-időre tudatosan kilépsz a zajból

Fontos, hogy feldolgozd, ami benned zajlik

Ráadásul empatikus, érzékeny emberként van egy másfajta működésünk. Általában nem azonnal reagálunk, nem kommentelünk látványosan, nem vitatkozunk hangosan. Inkább figyelünk, feldolgozunk, elraktározunk.

Ez kívülről sokszor passzivitásnak és érdektelenségnek tűnhet, pedig sokszor épp az ellenkezője történik: egy mélyebb, lassúbb belső feldolgozás.

A gond csak akkor van, ha nincs helye annak, ami benned történik. Ha mindent bent tartasz. Szükséged van legalább egy térre, ahol kiengedheted magadból: egy beszélgetésre, egy sétára a természetben, vagy akár az írásra.

És van még valami, amit jó, ha most tisztán látsz: nem kell mindenben állást foglalnod. Nem kell mindenre reagálnod. Nem kell folyamatosan jelen lenned. A világ ettől nem fog összeomlani. Viszont te igen, ha nem húzol határokat.

A stabilitásod nem abból jön, hogy mindenben benne vagy.

Hanem abból, hogy tudod, mi az, ami rád tartozik – és mi az, ami nem.

Éppen ezért van egy pont, ahol az empátia felelősséggé válik – de nem másokért, hanem önmagunkért. Annak a felelősségévé, hogy mit engedünk be, mennyit, és milyen gyakran.

Az önismeret biztos pont

És végül itt van az önismeret kérdése. A jelenlegi zajos, feszültebb külvilág nemcsak terhel, hanem tükröt is tart. Megmutatja, mire vagyunk érzékenyek. Hogy a bizonytalanság, az igazságtalanság vagy a kontrollvesztés érzése hogyan jelenik meg bennünk.

Ha mélyebbre kapcsolnál, javaslom, hogy figyeld meg:

• Mi triggerel leginkább a közéleti zajban? Mi az, ami leginkább érzelmi felindultságot gerjeszt benned? Nevezd is meg az érzést!

Mert ezek az élmények ritkán csak a jelenről szólnak. Minél inkább tudatosítod magadban, hogy mit is érzel, annál inkább megtalálod a saját kulcsodat,  hogy melyik régebbi mintád, tapasztalatod, hited van  éppen megszólítva.

És ha van bátorságod erre ránézni, akkor a külső zaj egy ponton belső megértéssé alakulhat.

És ahogyan benned rendeződik és gyógyul mindez, úgy tudod már a kollektív térben is ezt képviselni.

Nem gyorsan, nem látványosan. Inkább csendben.

Talán ez a kulcs ebben az időszakban. Nem elnémulni, hanem megtartani a saját csendünket. Nem bezárkózni, hanem tudatosan választani, mikor és miben veszünk részt.

Az érzékenység nem hátrány ebben. De csak akkor válik erővé, ha megtanulunk élni vele. Akkor lesz támaszunk, ha nem hagyjuk, hogy elárasszon – hanem megtanuljuk irányítani.

És ez már nem a külvilágról szól. Hanem rólunk.🤍