„Csak csináld” üzemmód – amikor nem a fejedben lévő hangnak adod át az irányítást

Mostanában nagyon erősen érzékelem, hogy valami különösen intenzív történik körülöttünk, abban a közös, kollektív térben, amelyben mindannyian benne vagyunk, és amelynek a mozgásaira érzékeny, empatikus emberként talán még erősebben reagálunk.

Mintha egyszerre lenne jelen két egészen ellentétes irány.

Egyrészt elképesztő erővel jönnek felszínre azok a nehéz, lefelé húzó érzések, félelmek és régi működések, amelyekről talán már azt hittük, hogy rég túl vagyunk rajtuk. Másrészt viszont ugyanilyen erősen érzékelem azt is, hogy itt van velünk minden segítség ahhoz, hogy valami egészen mást válasszunk. Hogy ne ugyanazon a tudati szinten próbáljuk tovább élni az életünket, amelyen eddig, hanem elkezdjünk megnyílni valami tágabb felé.

Igen, tudom, hogy ez már egy spirituálisabb megközelítés. De egyre kevésbé szeretném kihagyni ezt abból, amiről beszélek, mert ha valóban szívből szeretnék élni, akkor számomra ebbe az is beletartozik, hogy megengedjem magamnak érzékelni azt is, amit a szememmel nem feltétlenül látok, de valahol mélyen mégis érzek.

És amit most érzek – és saját magamon is tapasztalok –, az az, hogy brutális erővel tud előjönni mindaz a „szutyok”, amiről azt hittük, hogy már annyiszor dolgoztunk vele.

És ilyenkor nemcsak maga az érzés nehéz.

Nagyon gyorsan ráépül még egy következő réteg is.

Már megint itt tartok? Még mindig ezzel küzdök? Ennyi önismereti munka után sem jutottam előrébb? Miért nem tudok végre túllépni ezen?

És már meg is érkezik a bűntudat, az önostorozás, a tehetetlenség.

Közben pedig ott van alatta az eredeti fájdalom is.

Lehet, hogy nálad az egyedüllét. Lehet, hogy egy munkahely, amelyben már régóta nem érzed jól magad. Lehet, hogy a tested fáradt, fáj, nincs erőd, nincs kedved semmihez. Lehet, hogy azt érzed, túl érzékeny vagy ehhez a világhoz, nem bírod úgy az életet, ahogyan mások látszólag bírják. Lehet, hogy egyszerűen csak elfog egy nehéz, szürke reménytelenség, amelyben hirtelen semminek nincs sok értelme. Lehet, hogy egyszerűen teljesen reménytelennek látod magad körül a világot, megmenthetetlennek az életet, a természetet és a jövőt.

Nálad mi az?

Mi az az érzés, amely mostanában újra és újra megtalál, és amelyről úgy érzed, hogy lehúz, elönt, és néha fogalmad sincs, hogyan kellene megbirkóznod vele?

Mert szerintem az első lépés nem az, hogy gyorsan megszabaduljunk tőle.

Hanem az, hogy végre ne meneküljünk el előle.

Először ne csinálj semmit. Állj meg.

Furcsának tűnhet, hogy egy „csak csináld” üzemmódról szóló írásban azt mondom, hogy az első lépés az, hogy állj meg.

Pedig pontosan erről van szó.

A nulladik lépés az, hogy nem menekülsz tovább abból, amit érzel. Megállsz, és megengeded magadnak, hogy egy pillanatra valóban észrevedd, mi történik benned.

Mi fáj?

Hogyan fáj?

Mitől szenvedsz valójában?

Mit érzel a testedben?

Mi az, amitől legszívesebben most azonnal megszabadulnál?

Ez nem feltétlenül kellemes találkozás, mert ilyenkor bizony jöhet minden. Jöhet a félelem, a magány, a düh, a tehetetlenség, a szégyen, az önsajnálat, a reménytelenség – az egész érzelmi cunami.

És itt válik elképesztően fontossá az, amiről újra és újra beszélek: a tudatosság.

Nem fegyverként, mert nem harcolni akarunk önmagunkkal.

Hanem eszközként.

Egy olyan belső kapaszkodóként, amely segít abban, hogy miközben az érzés jelen van, ne sodródj el vele teljesen.

Hogy vissza tudj térni önmagadhoz. A jelenhez. A testedhez. A szívedhez. Ahhoz, amit ebben a pillanatban valóban érzel – és egy kicsit kijöjj abból a zakatoló gondolati világból, amely közben már gyártja is tovább a történeteket arról, hogy miért reménytelen minden.

Hol vagy most: a fejedben vagy önmagadban?

Én ezt egyre többször egészen egyszerűen kérdezem meg magamtól:

Hol vagyok most?

A fejemben vagyok, a félelmeim, a bűntudatom és a gondolataim között?

Vagy kapcsolatban vagyok a testemmel, a szívemmel, a jelen pillanattal?

Mert amikor teljesen a fejemben vagyok, akkor nagyon könnyű elhinni mindent, amit az elmém mond.

Hogy nincs kiút. Hogy nem fog sikerülni. Hogy egyedül vagyok. Hogy már megint ugyanott tartok. Hogy nincs erőm hozzá. Hogy másoknak könnyebb. Hogy nekem ez nem fog menni.

Ez azonban nem a teljes énem.

Ez egy beszűkült, félelemvezérelt részem, amely abban a pillanatban csak egy nagyon szűk résen keresztül képes látni a világot.

Amikor viszont megállok, veszek néhány mélyebb levegőt, érzem a testemet, és hagyom, hogy egy kicsit megnyugodjon az idegrendszerem, valami egészen érdekes történik.

Kitágul a tér.

És sokszor egyszer csak azt veszem észre, hogy ebben a konkrét pillanatban sokkal kevesebb problémám van, mint amennyit néhány perccel korábban a fejemben létrehoztam.

Nem tűnt el az életemből minden nehézség. Nem oldódott meg varázsütésre az, ami fáj. Egyszerűen már nem ugyanabból a beszűkült tudatállapotból nézek rá.

És ebből a tágasabb állapotból már egészen más kérdést tudok feltenni magamnak.

Rendben. Ez most itt van. De mit választok én?

És itt kezdődik a „csak csináld”.

Volt már olyan, hogy éreztem magamon, ahogy közeledik ez a hullám.

Elkezdett felpörögni a fejemben az a brutális belső hang, amely pillanatok alatt képes volt megmutatni nekem, mennyire reménytelen, kilátástalan és nehéz minden. Éreztem, ahogy megy el az erőm, ahogy egyre kevésbé van kedvem bármihez, és legszívesebben csak leültem volna, hogy átadjam magam az egésznek.

És egyszer csak észrevettem:

Hú. Jön a hullám.

És utána megszületett bennem valami más.

De én most nem ezt akarom választani.

Nem azt mondtam, hogy nincs bennem ez az érzés.

Nem próbáltam bebizonyítani magamnak, hogy minden csodálatos.

Nem nyomtam el.

Csak nem adtam át neki az irányítást.

Vettem egy levegőt. Megéreztem magamat. És feltettem egy nagyon egyszerű kérdést:

Mit tudok most, ebben a pillanatban megtenni?

Nem holnap.

Nem azért, hogy az egész életemet megoldjam.

Most.

És néha a válasz egészen banális.

Felállok, és elmosogatok.

Rendet rakok magam körül.

Kiporszívózok.

Felöltözöm, és elmegyek tizenöt percre sétálni.

Elkezdek tornázni, futni vagy jógázni.

Felhívom azt a barátomat, akinek már régóta megígértem, hogy jelentkezem.

Vagy ha éppen nekem van szükségem kapcsolódásra, felhívok valakit csak azért, hogy beszéljek vele. Nem azért, hogy megmentsen, nem azért, hogy megoldja az életemet, hanem egyszerűen azért, hogy kapcsolatba kerüljek egy másik emberrel.

És néha ennyi elég ahhoz, hogy megtörjön a spirál.

Ez számomra a „csak csináld” üzemmód.

Nem gondolkodom tovább azon, van-e kedvem hozzá.

Nem várom meg, amíg motivált leszek.

Nem kezdem el újra elemezni az egész életemet.

Megteszem a következő apró, valóságos mozdulatot.

Nem kell most megoldanod az egész életedet

Amikor egy negatív spirálban vagyunk, az elménk hajlamos egyszerre mindent megoldandó problémává változtatni.

A munkánkat. A kapcsolatainkat. A testünket. A pénzügyeinket. A jövőnket. A világ állapotát.

És valóban: ha most körbenézünk, rengeteg nehézséget látunk. Látjuk, hogyan szenved a természet a szélsőséges időjárástól, látjuk a természeti katasztrófákat, látjuk az állatok és az emberek kiszolgáltatottságát, beszélünk egymással, és sokszor ugyanazt halljuk vissza: nehéz. Fárasztó. Sok.

Én ezt nem szeretném letagadni.

De közben egyre erősebben hiszem és tapasztalom azt is, hogy létezik egy másik pólus.

És valahol itt jelenik meg számomra a bizalom.

Nem az a fajta bizalom, amely azt mondja, hogy „biztosan minden rendben lesz”, miközben fogalmunk sincs arról, hogyan lesz.

Hanem az a döntés, hogy látom azt, ami van, de nem csak ezt választom valóságnak.

Nem tudom, hogyan alakul minden.

De a bizalmat választom.

Azt választom, hogy nem vagyok egyedül. Nemcsak emberi értelemben, hanem szellemi értelemben sem. Hiszem, hogy ugyanúgy, ahogyan jelen vannak körülöttünk ezek a nehéz, lefelé húzó energiák, jelen van a segítség is. Az a szellemi, univerzális segítség, amelyhez azonban sokkal nehezebb kapcsolódni akkor, amikor teljesen bezáródtunk a saját félelmeink és gondolataink szűk terébe.

Ehhez először nekünk kell egy apró irányváltást tennünk.

Nem kell egyetlen mozdulattal felmásznunk a gödörből.

Elég, ha nem ásunk tovább lefelé.

A „csak csináld” nem menekülés

Talán ez a legfontosabb.

Amikor azt mondom, hogy menj sétálni, rakj rendet, mozogj, telefonálj valakinek, vagy egyszerűen kezdj el valamit csinálni, nem arra gondolok, hogy menekülj el az érzéseid elől.

Pontosan az ellenkezőjéről beszélek.

Először megállsz.

Észreveszed.

Megengeded.

Megérzed.

Nevén nevezed.

És utána döntesz úgy, hogy nem engeded, hogy ez az érzés határozza meg a következő órádat, napodat vagy az egész életedet.

Talán valahogy így:

1. Állj meg.
Vedd észre, hogy elindult a lefelé húzó spirál.

2. Lélegezz.
Ne akarj rögtön semmit megoldani. Adj néhány pillanatot az idegrendszerednek.

3. Térj vissza a testedhez és a szívedhez.
Kérdezd meg magadtól: hol vagyok most? A fejemben, vagy kapcsolatban önmagammal? Jelen vagyok?

4. Nevezd meg, mi van benned.
Mit érzek? Mi fáj? Mitől félek? Mi az, amit most olyan nehéz elviselnem?

5. Kérdezd meg: mit választok most?
Nem kell azt választanod, amit a félelmed diktál.

6. És utána: csak csináld.
Válassz egyetlen apró, konkrét dolgot, amely visszavisz az életbe – és tedd meg, mielőtt a fejed újra elkezdene lebeszélni róla.

Nem kell nagy dolognak lennie.

Sőt.

Talán éppen az a lényeg, hogy ne legyen az.

Mert néha nem egy hatalmas felismerés változtatja meg az irányt, hanem az, hogy felállsz a kanapéról, kinyitod az ajtót, és elmész sétálni.

Nem kell egyedül megtartanod magad

És van még valami, amit fontosnak érzek.

Ha ezek az érzelmi hullámok olyan erősek, hogy nehéz egyedül megtartanod magad bennük, akkor nem kell feltétlenül egyedül megtanulnod ezt.

Lehet már olyan eszközöd, gyakorlatod, terapeutád vagy segítőd, amelyhez vissza tudsz nyúlni. Akkor használd. Ne csak tudd, hogy létezik – élj vele.

Ha pedig még nincs ilyen kapaszkodód, érdemes lehet keresned egy olyan segítséget, amelyben megtanulhatod, hogyan tudsz ezekben az intenzív állapotokban is visszatalálni a saját középpontodhoz.

Én magam is ezzel a szemlélettel dolgozom, ezért ha azt érzed, hogy ez az irány megszólít, lehet, hogy nekünk is van egy kapcsolódási pontunk.

De bárhogyan is indulsz el, talán most nem az a legfontosabb, hogy mindent megérts.

Nem kell ma megfejtened, miért tartasz ott, ahol tartasz.

Nem kell az egész múltadat feldolgoznod.

És nem kell ma megoldanod az egész életedet.

Lehet, hogy most csak annyi a dolgod, hogy észrevedd:

megint lefelé visz a spirál.

És aztán vegyél egy mély levegőt.

Érezd a testedet.

Térj vissza a szívedhez.

Nézz körül ott, ahol éppen vagy.

És kérdezd meg magadtól:

Mi az az egyetlen apró dolog, amit most megtehetek magamért?

Aztán ne gondolkodj rajta tovább.

Csak csináld.

🤍 Bea – Szívből Élni

Érzékenységed erő. Tanulj meg élni vele.

Ezzel a szemlélettel dolgozom egyéni kísérésben is — finoman, emberközelien, valódi belső kapcsolódásból.

Ha szeretnél kapcsolódni, megtalálsz Instagramon, Facebookon vagy üzenetben is. ♡

A valódi változás nem attól kezdődik, hogy több választ találsz. Hanem attól, hogy megtanulsz másképp jelen lenni önmagaddal.

Ha úgy érzed, ebben jól jönne egy személyes kísérés, szeretettel várlak a „Vissza önmagadhoz” tisztánlátás konzultáción.

👉 Részletek és időpontfoglalás>>>