Amikor már nem kell kontrollálnod azt, amit érzel

Érzékeny, empatikus emberként az egyik legerőteljesebb védelmi mechanizmusunk lehet a kontroll. Talán azért is, mert amikor ennyire érzékenyen érzékeljük a környezetünket, mások hangulatát, rezdüléseit, és sokszor azt is, amit a másik még ki sem mondott, akkor nagyon fontos lehet, hogy valahogyan biztonságban tudjuk magunkat ebben a rengeteg benyomásban.

Ezért falakat építünk, előre gondolkodunk, próbáljuk kiszámítani, mi történhet, és ezzel közben erősen kontrolláljuk azt is, ami bennünk történik.

Akár az érzéseinket is. És ezt olyan régóta csinálhatjuk, hogy egy idő után már észre sem vesszük.

Sokszor egészen gyerekkorunkig nyúlik vissza ez a működés, hiszen akkor tanultuk meg, hogyan tudjuk megvédeni azt az érzékeny, sokszor a környezetünkből kilógó önmagunkat, akik valójában voltunk. Különösen akkor, ha olyan közegben nőttünk fel, ahol az érzéseinket nem igazán tükrözték vissza vagy fogadták el, esetleg éppen azt kaptuk válaszul, hogy ne legyél ennyire érzékeny, ne élj meg mindent ennyire, ne légy ilyen álmodozó vagy felelőtlen.

Egyszerűen természetessé válik, hogy bizonyos részeinket jobb kontroll alatt tartani, és hogy bizonyos érzéseknek nincs helyük bennünk. A haragot nem akarjuk érezni, a fájdalmat inkább félretesszük, a félelmen megpróbálunk túllépni, a csalódottságot megmagyarázzuk magunknak. Megtanuljuk összeszedni magunkat, továbbmenni, működni.

Csakhogy attól, hogy valamit nem engedünk érezni magunknak, az még nem feltétlenül tűnik el. És ami talán ennél is fontosabb: hatalmas energiát használhatunk arra, hogy ne kelljen éreznünk.

Éppen azt az energiát használjuk erre, amelyből örömmel és jobban élhetnénk, teremthetnénk, kapcsolódhatnánk, építkezhetnénk, vagy egyszerűen csak jelen lehetnénk a saját életünkben. Ehelyett ennek az erőnek egy jelentős része arra megy el, hogy fenntartsuk a védelmi rendszerünket, kontroll alatt tartsuk azt, amit valamikor veszélyesnek, túl soknak vagy elviselhetetlennek éreztünk.

És egyszercsak arra ébredtünk, hogy már nem igazán azt kérdezzük magunktól, hogy mi éltet engem, mire vágyom, merre szeretnék menni, hanem sokkal inkább azt figyeljük, hogyan maradhatunk biztonságban.

Ez pedig egészen más életminőség. Mert az egyikben élünk, a másikban elsősorban védekezünk.

Van azonban ennek egy másik oldala is, ami első pillantásra egészen másnak tűnik, és elsőre talán még megoldásnak is gondoljuk: amikor már nem elnyomjuk a nehéz érzéseinket, hanem küzdeni kezdünk velük. Ha egy ideje járod az önismeret útját, biztosan ismerős lesz neked is.

Vagyis az, hogy meg akarjuk oldani őket, át akarjuk alakítani, ki akarjuk iktatni, meg akarjuk érteni, honnan jönnek, és mit kell tennünk ahhoz, hogy végre ne legyenek. Rengeteg módszert találhatunk arra, hogyan dolgozzunk magunkon, hogyan változtassuk meg a gondolatainkat, hogyan emeljük az energiánkat, hogyan kerüljünk egy jobb állapotba.

És közben könnyen lehet, hogy ugyanaz az elfojtás történik, mint korábban, csak egy sokkal kifinomultabb formában.

Még mindig azt mondjuk magunknak: ezt, ami most bennem van, nem szabad éreznem.

Az elfojtás és a küzdelem ezért számomra ugyanannak a védekezésnek két különböző formája. Az egyik azt mondja: nem akarom ezt érezni, ezért lenyomom. A másik pedig azt: nem akarom ezt érezni, ezért le kell győznöm, meg kell változtatnom vagy meg kell oldanom.

És mindkettő mögött ott lehet ugyanaz a félelem: mi történne, ha egyszerűen megengedném magamnak azt, ami bennem van?

Különösen akkor lehet ez ijesztő, ha olyan érzésekről van szó, amelyeket talán évek óta próbálunk magunkban tartani. Mert ezek idővel hatalmasnak tűnhetnek. Szinte olyan erőnek, amelyről azt hisszük, hogy ha egyszer igazán szabadjára engedjük, eláraszt és maga alá temet bennünket.

Pedig könnyen lehet, hogy részben éppen mi növesztettük ekkorára.

Minél inkább félünk egy érzéstől, minél inkább elkerüljük, minél többször üzenjük magunknak, hogy ezzel én nem tudok szembenézni, annál nagyobb hatalmat kap fölötted. Önismereti úton ez az árnyék témája. Energetikailag pedig úgy működik, hogy az árnyék energiája éppen abból az erőfeszítésünkből táplálkozik, hogy nem akarunk felé fordulni. Hogy rengeteg tudattalan figyelmünk, energiánk megy el arra, hogy ne kelljen szembenézni velük.

És ezért amikor egyszer mégis feltör valami abból, amit nagyon régóta próbálunk kontroll alatt tartani, valóban érzelmi cunamiként érkezhet meg. Váratlanul, zsigerien, sokkal kevésbé kontrollálhatóan, mint ahogyan szerettük volna.

Ilyenkor pedig ösztönösen még erősebben kapaszkodunk a kontrollba, és már valóban úgy érezhetjük, mintha a túlélésünkért küzdenénk.

Pedig talán éppen itt lenne szükség valami egészen másra.

Nem arra, hogy még erősebben kontrolláljunk, hanem arra, hogy elkezdjünk megengedni.

És számomra ez a megengedés egyáltalán nem azt jelenti, hogy kellemesnek kell találnom azt, amit érzek, vagy hogy szeretnem kell a fájdalmamat, a haragomat, a félelmemet. Sokkal inkább azt, hogy egy ponton abbahagyom a háborút önmagammal.

Azt mondom: rendben, ez most itt van bennem.

És talán egy ideig nem csinálok vele semmit.

Ez azért is nehéz, mert még a megengedésből is nagyon könnyen újabb kontrollmechanizmust készíthetünk. Elkezdjük elemezni az érzést, megkeressük az okát, stratégiát készítünk arra, hogyan dolgozzuk fel, és már azt figyeljük, hány lépés választ el attól, hogy végre megszabaduljunk tőle.

Pedig akkor valójában továbbra sem fogadtuk el. Csak találtunk egy újabb módszert arra, hogy eltüntessük.

A valódi megengedés szerintem ott kezdődik, amikor nem kell rögtön tudnom, miért van itt, mikor fog elmúlni, mit akar tanítani nekem, és hogyan fogom megoldani. Egyszerűen csak hagyom, hogy érezzem, amit érzek, és közben nem hagyom el önmagamat.

És itt válik különösen fontossá az érzékenységünknek az az oldala, amelyet sokszor egész életünkben mások felé fordítottunk.

Mert érzékeny, empatikus emberként valószínűleg nagyon jól tudod, hogyan kell együttérezni valakivel. Hogyan kell meghallgatni, türelmesnek lenni hozzá, megérezni, hogy most nem tanácsra van szüksége, hanem arra, hogy valaki ott maradjon mellette. Talán azt is nagyon jól tudod, hogyan kell másokat megtartani akkor, amikor éppen szétesőben vannak.

De mi történne, ha ezt az empátiát lassan önmagad felé is elkezdenéd áramoltatni?

Mi lenne, ha nem csak másokat próbálnál megérteni, hanem önmagadat is?

Mi lenne, ha nem csak mások fájdalmával lennél türelmes, hanem a sajátoddal is?

Talán ez az egyik legnagyobb fordulat ezen az úton: amikor az a segítőkészség, szeretet és együttérzés, amelyet eddig szinte automatikusan kifelé adtunk, lassan visszatalál hozzánk is. Nem azért, hogy többé ne adjunk másoknak, hanem azért, hogy végre mi magunk se maradjunk ki abból a körből, amelyet olyan természetesen tartunk meg mások számára.

És érdekes módon még a kontroll erejét sem feltétlenül kell megtagadnunk. Hiszen az is a mi erőnk.

Csak lehet, hogy eddig arra használtuk, hogy kordában tartsuk önmagunkat, most pedig lassan megtanulhatjuk arra használni, hogy biztonságot teremtsünk önmagunk számára.

Hogy tudjam: képes vagyok gondoskodni magamró, tudok határt húzni, tudok segítséget kérni, tudok pihenni. Meg tudom tenni azt, amire szükségem van. És ha jön egy erős érzelmi hullám, attól még nem fogok eltűnni benne.

Így ugyanaz az erő, amely eddig bezárt, egyszer csak megtartó erővé válhat.

És számomra itt kapcsolódik ehhez nagyon erősen a spiritualitás is.

Nem úgy, mint egy újabb eszköz arra, hogy megszabaduljak attól, amit nem akarok érezni. Nem azért, hogy „magasabb rezgésbe” kerüljek, és többé ne kelljen találkoznom a nehéz részeimmel.

Hanem éppen ellenkezőleg.

A spirituális erő és a hit abban segíthet, hogy legyen bátorságom találkozni azzal, ami bennem van. Hogy legyen egy biztos középpontom, ahová újra és újra visszatérhetek, és legyen valami nálam nagyobb bizalom bennem akkor is, amikor éppen nem látom, mi következik.

Hit a magasabbrendűben, a láthatatlanban, a segítő erőkben, a saját belső és felsőbb erőmben. Abban, hogy nem kell mindent értenem ahhoz, hogy végig tudjak menni az utamon. Mert ha valami valóban az utam része, ha valamit valóban meg kell élnem, akkor azt úgysem kerülhetem el.

De nagyon nem mindegy, hogyan megyek keresztül rajta.

Úgy, hogy közben folyamatosan harcolok önmagammal, és minden erőmmel megpróbálom elkerülni azt, ami már amúgy is bennem van?

Vagy egyre nagyobb bizalommal abban, hogy bár nem tudom előre, hová vezet, képes vagyok találkozni vele?

Így eljuthatok oda, hogy végül nem attól érzem biztonságban magamat, hogy soha többé nem érzek olyasmit, amitől félek.

Hanem attól, hogy lassan megtapasztalom: bármit is érzek, nem kell többé elhagynom önmagamat miatta.

És talán ez az a pont, ahol az az óriási energia, amelyet eddig arra használtam, hogy kontrolláljam, elnyomjam vagy legyőzzem önmagam egy részét, végre felszabadulhat.

Nem kell többé belső erőm nagy részét az élet elleni védekezésre használnom. Ezt az erőt elkezdhetem lassan visszafordítani az élet felé.

És ebből a felszabadult energiából kezdhetem el újra élni mindazt, ami eddig is ott volt bennem: a saját erőmet, a lehetőségeimet, a kreativitásomat, az érzékenységemet – és azt a sokkal teljesebb életet, amelyhez előbb talán éppen önmagamat kellett visszaengednem.

És talán éppen ebből az energiából kezdheted el újra élni mindazt, ami eddig is ott volt benned: a saját erődet, a lehetőségeidet, a kreativitásodat, az érzékenységedet – és azt a sokkal teljesebb életet, amelyhez előbb talán éppen önmagadat kellett visszaengedned.

🤍 Bea – Szívből Élni

Érzékenységed erő. Tanulj meg élni vele.

Ezzel a szemlélettel dolgozom egyéni kísérésben is — finoman, emberközelien, valódi belső kapcsolódásból.

Ha szeretnél kapcsolódni, megtalálsz Instagramon, Facebookon vagy üzenetben is. ♡

A valódi változás nem attól kezdődik, hogy több választ találsz. Hanem attól, hogy megtanulsz másképp jelen lenni önmagaddal.

Ha úgy érzed, ebben jól jönne egy személyes kísérés, szeretettel várlak a „Vissza önmagadhoz” tisztánlátás konzultáción.

👉 Részletek és időpontfoglalás>>>