Amikor nem kellene kijönnöd belőle

Ma olyasmi történt velem, ami már nem először fordul elő az életemben.

És bevallom, minden alkalommal ugyanúgy meg tud lepni.

Sőt, inkább úgy mondanám: padlóra tud küldeni.

Mert rendszerint akkor érkezik, amikor éppen jól vagyok.

Amikor végre könnyebbnek érzem magam. Amikor úgy érzem, hogy a helyére kerültek a dolgok. Amikor energikusabb vagyok, tisztábban látok, és valahogy természetesebben áramlik az élet.

És ilyenkor sokkal mellbevágóbb, ha felbukkan ismét egy nehezebb helyzet, egy újabb kihívás, megjelenik egy nem túl kellemes ember a láthatáron.

Valami, amiről azt hittem, hogy már túl vagyok rajta.

Régebben ilyenkor azonnal elkezdtem keresni, hogy mit rontottam el.

Mit csináltam rosszul?

Hol hibáztam?

Milyen új módszert kellene még kipróbálnom?

Mit nem gyógyítottam meg eléggé?

Hiszen ha már ennyi önismereti munkát végeztem, ha ennyi mindent megértettem magamból, akkor miért jelenik meg újra?

És azt hiszem, sokan járunk így.

Különösen akkor, ha a spiritualitás, az önismeret vagy a tudatosság útján haladunk.

Mert észrevétlenül kialakulhat bennünk egy elképzelés arról, hogy hová kellene eljutnunk. Természetesen egy harmonikusabb, békésebb, szeretettelibb állapotba.

És amikor néha megérint bennünket ez az állapot, könnyen elhisszük, hogy megérkeztünk.

Hogy na igen, ez a cél. Ezt kellene fenntartani. Ide kellene mindig visszajutni. És amikor nem ezt éljük, akkor valami nincs rendben velünk. Akkor megint dolgozni kell magunkon. Megint javítani. Megint keresni valamit.

Szerencsére megérkezett bennem egy másik felismerés is ezzel kapcsolatban, amit egyre inkább élek is ma már.

Történetesen az, hogy mi van, ha éppen itt kezdődik az egyik legnagyobb önbecsapás?

Mert amikor valamit nem akarunk magunkban érezni, amikor egy helyzetből vagy állapotból mindenáron ki akarunk jönni, akkor tulajdonképpen mit teszünk?

Elkülönítjük magunktól.

Azt mondjuk rá:

„Ez nem én vagyok.”

„Ez nem kell nekem.”

„Ettől meg akarok szabadulni.”

És ezzel elkezdjük megtagadni saját magunk egy részét.

Pedig bármi is jelent meg bennünk, valahonnan mégis csak belőlünk emelkedett fel. Valamiért ott van, valamit szeretne megmutatni, valamit szeretne elmondani.

És miközben mi kétségbeesetten próbálunk kijönni belőle, megjavítani, megoldani vagy eltüntetni, éppen azt vonjuk meg tőle, amire a leginkább szüksége lenne.

A figyelmünket.

Mert mielőtt megváltoztatni akarnánk valamit, talán érdemes lenne előbb megismerni. Megállni egy pillanatra. Leülni mellé. Megkérdezni:

Ki vagy te?

Miért jöttél?

Mit szeretnél megmutatni nekem?

Mit mondasz rólam?

Merre szeretnél vezetni?

Sokszor azt hisszük, hogy a spirituális út arról szól, hogy egyre kevesebb nehézség legyen az életünkben.

Pedig egyre inkább azt érzem, hogy valami egészen másról IS szól.

Arról, hogy amikor megérkezik egy nehéz érzés, egy fájdalmas helyzet vagy egy kellemetlen belső állapot, akkor nem fordulunk el tőle.

Nem menekülünk, és nem is akarjuk azonnal megjavítani. Nem akarunk mindenáron és minél előbb kijönni belőle.

Hanem jelen maradunk.

Azt mondjuk:

„Itt vagyok.”

„Látlak.”

„Meghallgatlak.”

„Kíváncsi vagyok rád.”

És talán ez az a pont, ahol a valódi változás elkezdődik.

Nem akkor, amikor erőből megváltoztatjuk magunkat. Hanem amikor végre nem akarunk elmenekülni önmagunk elől. Mert az elfogadás nem azt jelenti, hogy minden tetszik. Sem azt, hogy feladjuk a változás lehetőségét.

Sokkal inkább azt jelenti, hogy hajlandóak vagyunk jelen lenni azzal, ami van. Azzal is, amit szeretünk magunkban. És azzal is, amit nem. Hiszen a kettő ugyanúgy a részünk.

És talán éppen a nehezebb pillanatokban van a legnagyobb lehetőségünk arra, hogy gyakoroljuk azt, amiről olyan sokat beszélünk.

Az elfogadást.

A megbocsátást.

Az együttérzést.

A szeretetet.

Nem csak akkor, amikor minden könnyű. Hanem akkor is, amikor legszívesebben elfordulnánk, ítélkeznénk, vagy éppen nagyon megszabadulnánk attól, ami bennünk zajlik.

Az érzékenység számomra ma már egyre kevésbé azt jelenti, hogy sokat érzek. Sokkal inkább azt, hogy hajlandó vagyok jelen lenni azzal, amit érzek.

A fényben és az árnyékban egyaránt.

A szeretetben és a fájdalomban egyaránt.

Önmagam elfogadott és elutasított részeivel egyaránt.

Mert az érzékenység valódi ereje nem a tökéletességben gyökerezik. Hanem az elfogadásban.

A hitben.

A hálában.

Az együttérzésben.

Abban a csendes belső döntésben, hogy nem fordulok el attól, ami bennem történik.

És furcsa módon éppen ekkor kezdődik el az átalakulás.

Nem akkor, amikor erőltetjük.

Nem akkor, amikor mindenáron meg akarjuk javítani magunkat.

Hanem akkor, amikor végre megengedjük magunknak, hogy jelen legyünk.

Mert néha nem kijönni kell belőle.

Hanem meghallgatni, hogy mit szeretne mondani.

Ha most éppen egy olyan helyzetben vagy, amiből legszívesebben azonnal kijönnél, talán próbáld ki, hogy ezúttal nem sietsz.

Csak állj meg egy pillanatra. Vegyél egy mély levegőt, és kérdezd meg magadtól:

„Mit szeretne ez megmutatni nekem?”

Néha egyetlen őszinte kérdés többet mozdít el bennünk, mint száz újabb megoldási kísérlet.

Ha pedig szívesen olvasnál még az érzékenységről, az önismeretről és arról, hogyan lehet a spiritualitást a hétköznapokban is megélni, szeretettel várlak a közösségi felületeimen.

🤍 Bea – Szívből Élni

Érzékenységed erő. Tanulj meg élni vele.

Ezzel a szemlélettel dolgozom egyéni kísérésben is — finoman, emberközelien, valódi belső kapcsolódásból.

Ha szeretnél kapcsolódni, megtalálsz Instagramon, Facebookon vagy üzenetben is. ♡